zene:{nomy-cocaine}
kedv:{dühös...levert...}

Hello PpL.

Néha elvesztem az eszem és beleesek abba a hibába,hogy őszintén kimondom a dolgokat.Érzelmileg.Tudtam,éreztem,hogy nem kellene mégis megtettem,mert baromira és oltárira szenvedtem ettől az egész helyzettől és egyszerűen csak közelebb akartam magamhoz érezni az egyik barátomat...
felesleges volt.Ő mondta ezt, az ő hangja,az a hang amivel annyi mindenről beszéltem annyi mindent mondott...valahol ez volt az a pofon ami után feleszméltem. Sírni akartam, úgy istenigazán és nem tudtam. Csak ültem a lépcsőn, és néztem magam elé, és nem fogtam fel, hogy ugyanaz az ember aki pár nappal ezelőtt még együtt nevetett velem. Tudtam,hogy ez egyfajta védekező mechanizmus volt a részéről, valamiféle taszítás. Megértettem de arra gondoltam, hogy itt derült ki,hogy túl sokat kértem tőle, túl sok egy barátság. Nem túlzás, tényleg sok volt.
Egész nap ezen voltam, vártam, hogy mikor indulnak bennem meg azok a bizonyos könnyek, hogy legalább kisírjam, eltemessem ahogy mondani szokás, ahogy félretegyem őt, hogy tudjam, ő nem talál más megoldást,mert nem tud vagy nem akar, és jobb ez így. Folyamatosan ezen pörgettem magam, ezen a két szón, hogy jobb így. Ennek ha kellett, hát akkor így kellett lennie, és kész. Dühös és talán csalódott voltam, de nem tudtam meghatározni.Most sem tudom mit éreztem akkor, mikor letettem a telefont. 
Valahol nagyon kevés van, a szeretet és a gyűlölet között. A gyűlölet csak azért keletkezik,mert nem tudunk "megfelelően" szeretni.
****
Imádom azt a szitut, mikor egymást oltjuk,egymást szidjuk,megy a vita,megy minden csak ne kelljen rendesnek lennünk egymással.Ez a nemek harca, ez a tipikus 'visszaadom neked amikor belémtapostál te köcsög' szindróma.
Egyszerűen tényleg csak egy lépés lenne, hogy azt mondjam, hé álljunk meg ezek nem mi vagyunk,nem így kellene mégha pontot is teszel az i-re ne így tedd meg,ne azért,mert a dac van benned. De igazából nem mondom ki. 
Valahol mindketten felvesszük azt a rohadt kis maszkot,azt mutatva, hogy ooh nem te nem találsz rajtam fogást,nem érdekelsz...
hogy a fenébe nem.
Ez a legfájdalmasabb.Ez is egyfajta elvesztés,nem abban az értelemben,hogy elmegy,elhagy,hanem a hozzám fűzött szálakat szépen lassan ollóval elvágdossa,és szinte érezhetően fáj.Kiakarunk mindent törölni, egy egyszerű delete gombbal,hogy ne fájjon,ne legyen érezhető,de a seb attól még seb marad.Csak azért csinálja ezt,mert nem lát más utat.
Csak az vigasztal az egészbe, hogy tudom, hogy a fájdalom is múlandó. Lesz majd idő, mikor nem fogok Nomy-t hallgatni, nem fogom nézegetni a kockákat,ahogy ő sem fogja a képeimet nézegetni facebookon.
Egyszerűen majd ha elég erősek leszünk lelkileg,miután már kitombolta magát ez a feszültség-vihar akkor elengedjük egymást.Lehet mocskosul,lehet baromira rondán,de lehet úgy,hogy észre sem vesszük.

(Zanzibár-Az igazi nevem)

Holnap már mindent bánok,
Kerestek majd, de nem találtok 
Holnap mar úton leszek 
Aludj csak, én fel nem ébresztelek 

Senki sem tudja az igazi nevem 
Senki sem érezheti, ha szeretem 
Elmondanam, mennyit érsz 
De egyetlen élet oly kevés... 

Megint a rossz útra léptem 
Te tudtad, hogy megteszem 
Ami fontos, ugy ér véget 
Hogy észre sem veszem.

Ray.